Fodor András: Másik végtelen

Tegnap a brandenburgi versenyek,

ma itt a békák muzsikája.

Zeng vastagon, beléfesziiti húrját

a hegy alatti éjszakába.

Építi árnyéktornyait

az ifjuság elvesztett tavasza,

de nő körém a másik végtelenből

nagy ismeretlen ország, uj haza.

Hiába harsog künn az emlék,

omlik csak ingoványra, ködre.

Én, nyughatatlan utazó,

eltévedek magamban mindörökre.

A gondok, napok cöveke

határaim bárhogy szoritsa, védje,

besüt mindenfelől a sóvár

szerelmek tündöklése.

És el kell bennem férniük,

értük vagyok a társuló világban.

Ha körbe-körbe huz a súly,

könnyebben birja vállam.

Nem kérdezem, ki kezdtc, mért,

ki volt a felelős, a bátor,

csak a kockázat lehetetlenéből

fakadhat tiszta mámor.

Ebben az új határtalanban

valami lét-alatti

ösztön parancsol: nincs egyéb

jogod, mint adni, adni.

Kihull a szándékból az érdek,

a tettnek nincsen ára,

néz, néz magába, elfelejti

követelő jussát a hála.