Vergődök, forgok egész éjjel
álmatlan ágyamon.
Mit hajszol bennem, mit rovancsol
az éber gondolat?
Minden bünömet fölmutattam,
gondom a földnek, víznek adtam,
mért nem vagyok szabad?
Esők, habok hullása zsibbaszt,
goromba mozdonyok
sisegve metsző hangja szaggat
fülembe mint a kés.
Nyugtalan test rönkjébe zárva,
ha nincs jóvátevő tanú, ki lássa,
mit ér a szenvedés?
Fölkel a dombokról a hajnal,
átlépi kínomat.
Kigyujtja ablakom előtt a
madarak kardalát.
Közömbös-egyszerűn, kegyetlen
árad meg elgyötört szememben
az égi tisztaság.
