Rosszabb ez a szőlő, mint a tegnapelőtti,
mikor még úgy tettem, mintha örökkön élnék?
Nem fröccsen ma is boldogítón ínyemre,
ha átharapom héját? Hát Mephisto
és Faust alkuja, a dialektikus ész
doktorvizsgája, melyet szorító kötésben,
nyújtott lábbal olvastam megalázó
kacsázási kényszerek között
az intenzív osztály nyögő, nyöszörgő
éjszakájában, nem töltött el ismét
büszkeséggel, hogy ember vagyok én is?
Halálra ítéltekként születünk, és nagy
privilégiumunk, hogy tudjuk is ezt.
Ebből a szempontból semmi különbség
a felajánlkozó pillanatok között.
Akkor hát miért zárnánk el magunkat
a kórterembe ferdén bevetülő
napfény örömétől? Az első korty a házi
pálinkából miért volna jobb
az utolsónál? S miért volna az utolsó
rosszabb az elsőnél? Van még mire várnom!
