(részlet a Máglya című regényből)
Egyedül vagyok otthon, kiviszem a kertbe a rajztáblát, egy csomó rajzlapot, és a szénceruzát, amit a rajztanár adott. Körbejárok, nézem, hogy mit rajzolhatnék le. A kerti asztal mellé ülök, a viaszosvászon vizes, tócsa mutatja a bádog asztallap horpadását. A padra teszem a rajztáblát, tenyérrel kiseprem a tócsából a vizet, a cseppjei úgy szikráznak, mintha gyöngyöket szórnék a fűre.
Süt a nap. Gyorsan meg fog száradni az asztal.
A diófát nézem, hátradőlök a padon, az arcom átmelegíti a nap.
A diófa levelei éppen csak kibomlottak a rügyekből, épp csak elkezdtek nőni, még nem takarják el rendesen az ágakat, még végig tudom követni az elágazásokat, egészen fel, a fa legtetejéig, a legvékonyabb ágakig.
Egy rigó száll a fa tetejére, a legmagasabb és legvékonyabb ág legtetejére ül, alig hajlik meg alatta. Énekel, az ég felé tátja a csőrét, nézem.
Lassan magam elé teszem a rajztáblát, nem nézek le, rajzolni kezdek, a csőrétől akarom kezdeni, egyetlen vastagodó vonalat keresek, le kell érnie a rigó csőrétől egészen a fa gyökeréig.
A lapra nézek, látom, hogy nem jó, megfordítom, megint megpróbálom, akkor se jó, összegyűröm, új lapot veszek, akkor se, azt is megfordítom, akkor se. Megint másikat veszek, aztán megint, a rigó még mindig ott van és még mindig énekel, látom a vonalát, tudom, hogy ha azt meg tudom úgy húzni, ahogy látom, akkor utána már könnyű lesz, utána alulról felfele fogok elindulni, gyorsan fog mozogni a kezem, fel-le, fel-le, és a végén ott lesz a papíron a rigó is, és a diófa is, a törzse is, és a koronája is, egészben, mindenestől, ott lesz az ágak között a fény, ott lesz a diófa koronája mögött az ég.
Megint megpróbálom, megint nem jó. A vonalra akarok gondolni, nem arra, hogy nem jó, nem arra, hogy nem lesz jó, nem arra, hogy nem fog sikerülni.
A vonalnak élesnek kell lennie. Látom magam előtt, hogy feketén ketté kellene osztania a lapot. Egy vonal, egy vágás, az alja a föld, a teteje a rigó, behunyom a szemem, egészen a napba fordítom az arcom, a szemhéjam alatt zöld és narancssárga és lila gömbök, készülök a mozdulatra, a rajztanár azt mondta, a papír fehér, a szén fekete, kész, ennyit kell tudni, ennyi kell a boldogsághoz.
A szén a papíron van, a mozdulat a kezemben, már közben tudom, hogy jó lesz, ez a vonal jó lesz, olyan, amilyennek lennie kell, és tudom, hogy nem szabad erre gondolni, nem törődhetek azzal, hogy jó lett, persze, ha rossz lenne, azzal törődni kéne, de ha jó, akkor nem számít, csak azt jelenti, hogy nem kell abbahagyni. A papír fehér, a szén fekete, a rajztanár nem magyarázta meg, hogy ez mit jelent, húzom, és ahogy kibomlanak a vonalakból a törzs görcsei, megértem. Azt jelenti, hogy butának kell lenni, rajzolás közben butának kell lenni, nem vaknak és nem hiúnak, csak elég butának ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy a vonal csak egy vonal, akkor is, ha több akar lenni.
A vonalak egymásba fonódnak, úgy törik szilánkokra a lapot, ahogy az ágak az eget, könnyűnek érzem magam, megértettem valamit, amit a többiek nem értettek meg, az jut eszembe, hogy elmegyek és megkeresem a rajztanárt, és elmondom neki, hogy megértettem, és megmutatom neki a rajzomat is, és ő abból fogja látni, hogy tényleg igazán megértettem a leckét.
Ott a diófa a papíron, olyan, mint egy ezerkarú táncosnő, egy nagy ugrás után épp visszaért a talajra, még viszi a lendület, maga köré kanyarítja a karjait, hogy el ne essen. A fát nézem, a rajzot nézem. Ez a diófa most már az enyém.
