Már nem volt hátra más csak a halál.
Hatalmas lázban lüktetett a seb
s az egykor táncos láb merő üszökben
fertezte még az egyre lassuló vért.
Már nem volt más csak az a fájdalom,
ami elpusztít minden emberséget,
mert olyan emberi, mint a szív árvasága.
Nem látta már Julia gőgös arcát.
Birtokviszály s szerelem nem gyötörte.
Íme - megbékélt végképp mindenekkel,
csak eggyel nem - háborgó költőlelke
követelte jussát még akkor is.
S hogyan, miképp? Támaszkodva könyökre,
vagy hasmánt, mint a földmászó csiga.
A kiszökő könny homályán keresztül,
szemét az izzó könyvlapokra vetve.
Lelkével istenének, tollával a hazának
adózva még a végső percben is:
sóvárogva az örökéletet
fordítani kezdte a legszebb zsoltárt.
