This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Darvasi László: A világ legszomorúbb zenekara

Portre of Darvasi László

A világ legszomorúbb zenekara (Hungarian)

A vonattal érkezett.
Egyszer csak ott álldogált az állomás napraforgó-héjjal teleköpdösött, fekete kátránnyal összemázolt fapadlós peronján, és szórakozottan mosolygott. Egyik kezében disznóbőr utazótáska lógott, a másikban lepedő nagyságú, kékszegélyes selyemzsebkendővel játszott a melegedő szél. Hirtelen kelet felé nézett. A téglagyár előtti kanyarban épp eltűnt, utolsót tülkölt a háromkupés gőzös. A vonat naponta kétszer járt erre, egyszer délelőtt, amikor a keleti határszél hósipkás hegykoszorúja felé tartott, s késő délután lett, mire visszafelé zakatolt a tartományi fővárosba. A peronon álldogáló idegen valószerűtlenül kövér volt, és amikor az állomásfőnök irodája légyszaros ablakán át megpillantotta, a telexgép mellé ejtette a szivarját, és már nem emelte föl többé. Ott hamvadt el a barna dohánylevél, barna foltocskát hagyva az asztalka hepehupás furnérlapján. A férfi legalább olyan kövér volt, mint a két esztendeje hivatalban lévő polgármester, s ez a testméret ebben a városban a legnagyobb pimaszságnak, úgymond arcátlan kihívásnak számított. Ez párbajt, nyílt harcot, vérremenő közéleti vetélkedőt is jelenthetett, mert hiszen Kern azzal a végső, bár meg kell vallani, ragyogó húzással nyerte meg a helyi választásokat, hogy az utolsó napon bejelentette, nálánál kövérebb ember nem él a városban. És Kern Józsefnél kövérebb ember valóban nem élt a városban.
Kern József a választás előtti napokban pontosan egy mázsa negyvenkét kilót nyomott. Valamint harmincegy dekát, amire nagyvonalúan rálegyintett, nem érdekes, adják a felejtésnek, csak az egész számok számítanak.
A konfettivel telehintett, véreshurkával, méregerős tormahegyekkel és szódás borral kísért választási kampány utolsó fordulójában lehengerlő beszédet tartott. Az emberek először elcsöndesedtek, aztán morgolódni, helyeselni és sóhajtozni kezdtek, végül szabályosan őrjöngtek. A kövér ember – kiabálta Kern a demokraták fellobogózott, bár gyanúsan meg-megreccsenő faemelvényéről – a legmegbízhatöbb emberfajta!
A kövér ember meggondolt!
A kövér ember boldog!
A kövér ember kövérebb, mint a sovány!
A kövér ember szép!
A kövér ember jó!
A kövér ember életszerető, mert több a vesztenivalója!
A kövér ember nem önző, mert fölösleges önzőnek lennie!
A kövér ember adakozó, mert több van neki!
A kövér embernek bőséges tartalékai vannak!
A kövér ember empatikusabb, ravaszabb, jobban ismeri az életet!
A kövér embert jobban látja az Isten!
*
S mintha csak ez a mondat is jel lett volna, a majom a szimfonikus zenekar mintájára elrendezett állatsereg felé fordult, a banánt eldobta, pálcájával koppantott néhányat, majd intett, kezdhetik. Az első pillanatokban talán nem derült ki, hogy a démonikus d-moll tételt hallják. Megszólaltak a citromsármányok, majd rázendítettek a kanárik, csízek és fülemülék is, nagy hasas kecskebékák és poszáták és mélybúgású gerlék adták a vonósokat, a kicsi üstdobokat majmok püfölték, és lassú surrogással megindultak az aranyhörcsögök ezüstbe futtatott örökjárói, mint megannyi fúvóshangszer, és a palotapincsik vonyítottak, a tengeri malacok füttyögtek, végül beléptek a szólamba a pintyek is. A macskák, melyekről tudnivaló, hogy utálják a kamarazenét vagy a szimfonikus műveket, a negyedik tétel áhítatában zendítettek kényes szopránjukra, házidisznók feleltek nekik basszus hangon, afrikai vadméhek zümmögtek papírdobozokból, kobrák és viperák sziszegtek vissza, harkályok ütögették a taktust, s a város énektanára, aki ott állt a meglepetéstől dermedt első sorokban, tudta, tökéletes, egyszeri és megismételhetetlen művet hallanak ezekben a pillanatokban. S az áhítat ködén át az is felderengett, hogy Kern József nem hazudott, beváltotta az ígéretét. Igen, ez volt a Zenekar.
Az állatkereskedőhöz igyekvő Zsákos Ferdinándot a szomszéd utcában lökték föl, s ahogy hozzácsapódott az utcakövekhez, valami hatalmasat reccsent benne. Biztosra mentek. Egy bakancsos láb még a mellkasára, a szív fölé taposott. Mint a könnyű kerítéslécek, úgy roppantak a bordák. Nem fájt ez sem, csak könnyű lett minden. Zsákos tudta, már soha többé nem áll talpra. Amikor fölhangzottak a szimfónia első taktusai, nyomban ráismert a testében zengő dallamokra. Pontosan akkor állt meg a szíve, amikor nagyon távolról és nagyon halkan a basszusok egyhangján fölhangzott az örömdallam.
Megrándult a teste, egyszer, finoman, elégszer.
A macskák énekeltek már, amikor még mindig úgy tűnt, hogy sír. Pedig csak nyitva maradt szemén ömlött keresztül az ég szürke vize, hogy aztán cseppenként fusson végig a megfáradt, öreg, boldog arcon.


Anthology ::
Full database
Literature ::
Hungarian
Translation ::
All

minimap