This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Déry Tibor: Niki

Portre of Déry Tibor

Niki (Hungarian)


A kutyák életében a jó gazda helyettesít apát, anyát. Vannak persze, akik szolgasorban tarják fogadott gyermekeiket, s gonosz mostoha módjára óriási értéktöbbletet sajtolnak ki belőlük, például fizetségképp házőrző s egyéb munkájukért mosogatólén tartják őket, mert még a száraz kenyérhéjat is sajnálják tőlük, inkább a hízónak adják. Az ilyeneket mindig habozó s bizonytalan véleményünk szerint intézményesen, börtönbüntetés terhe mellett el kellene tiltani mindenféle állattartástól, a sertését is beleértve. Az emberiség szégyene ők, a tisztesség számkivetettjei, csúfság az értelmen, betegség a társadalom testén. Ha az államnak több pénze volna, elmegyógyintézetben kellene őket ápolni.
Nikinek azonban, úgy látszik, jó gazdái voltak, mert segítségért őhozzájuk fordult. Segítségért? Vagy csak szeretetért? Naponta fokozódó gyöngédsége természetes szükségletből fakadt-e s nem kívánt ellenszolgáltatást? Testi nyomorúságáért, mellyel a hosszú téli tespedés sanyargatta, a lélekben keresett kárpótlást, mint a hosszú börtönbüntetésre ítélt rabok? Ismerjük az érzelmeknek azt a vad felburjánzását, amikor a lefojtott testi erő átszorul a lélekbe s ott keres munkát. Tény, hogy Niki e télen s az utána következő tavaszon szinte napról napra nagyobb ragaszkodást tanúsított gazdái iránt. Lépésről lépésre lehetett követni meghittségük növekedését, azoknak a bizonyos képzelt érzelmi szálaknak a vastagodását, melyektől a mérnök két évvel ezelőtt önállóságát féltette.
Különösképp a kutya vonzódásában a házaspár egyformán osztozott, noha az asszony adta neki az ételt s tízszer annyi időt töltött vele, mint az ura. Niki nem tett köztük különbséget, s úgy látszott, mintha együtt jobb szerette volna őket, mint külön-külön akár az egyiket, akár a másikat. Nem tudott betelni velük, úgy szívta jelenlétüket, mint a levegőt; sajnos, jóval kevesebb volt belőle. Ha a házaspár nagyritkán, egy-egy vasárnap együtt indult sétára, vagy le a rakpartra, vagy kivételesen hosszabb túrára, a tavaszi Margitszigetre vagy a budai Duna-partra, boldogságában nem fért a bőrébe. (Egy alkalommal villamoson, szájkosárral felszerelve a Hűvösvölgybe is kivitték.) Ilyenkor, ha a mérnök, aki hamarább készült el az asszonynál, előre lement a lépcsőn, a kutya vele szaladt, de már az első lépcsőfordulónál visszarohant a lakásba az asszonyhoz, s addig hívta ezt s tartóztatta fel útjában amazt, ide-oda táncolva lába előtt, míg végül is össze nem terelte őket. Útközben is, ha az egyik lemaradt a másik mellől – többnyire az asszony, aki meg-megállt s elnézegetett egy jelentéktelen virágot a fűben vagy egy motyogó öregembert egy padon – a kutya nyomban visszavágtatott érte, s addig nem nyugodott, míg ismét egymás mellett nem látta Ancsáékat. Olyan feltűnő volt ez az igyekezete, hogy összehozza azt, ami egymáshoz tartozik s hogy a két tökéletlen részből egy egészet forrasszon össze, hogy a mérnök egy alkalommal kerítőnek nevezte, s hangosan, sokáig nevetett ezen a megjegyzésén, mialatt karjával gyöngéden átölelte öregedő felesége derekát.
Nem sok idővel a hűvösvölgyi kirándulás után, 1950 augusztusában Ancsát letartóztatták. Reggel elment hivatalába, de délben szokásától eltérően nem hívta fel feleségét, estére nem jött haza. A hivatalban semmit sem tudtak hollétéről, vidéki munkahelyén sem. Egy évig nem jött róla hír.



PublisherIkon Kiadó, Budapest
Source of the quotation57-58

minimap