This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Cseres Tibor: Hideg napok

Portre of Cseres Tibor

Hideg napok (Hungarian)


A pályaudvar kívül és belül – megtelt. A rakodótér sínjein is személyvonat állt, kiürült mozdony után elnéptelenült kocsik sorakoztak. Fűtenünk kellett volna talán egy-két vonatot? – hogy csökkentsük az épület zsúfoltságát? Az csak másnap, illetve a harmadik nap reggelén jutott eszembe.
Ami az első napon csak meleg emberszag volt, most estére förtelmes emberbűz lett.
Az illemhelyek eldugultak, és hosszú sorban álltak a félredolgukra várók, az eleje mindig a kiszivárgó szennylében tocsogott. A MÁV szenéből ott is fűtöttünk, sajnos a halmozódó mocsok megfagyni nem tudott.
Gyermekek s záróizmaiknak parancsolni gyenge nők az épület hátsó falán túl ürítkeztek. Bűz nem szállt kintről, mert a fagy hültében megdermesztette az ürüléket.
A pénztárosfülkét azonban olyan szag ülte meg, mint a pokol előszobáját.
Szerencsére egy úr, aki családtagjait emelte ki a várakozók közül, éjszakai szállást kínált. Két törzstiszt között érkezett a civil úr, s mindhárman úgy beszéltek, mintha legszívesebben az egész állomás népét el akarnák szállítani, de hát csupán néhány személyért van joguk és módjuk jótállni.
A civil úr maga Dungyerszky volt, a szállodatulajdonos. Este az étteremben megtudtam, sokkal több ennél: földbirtokos – malmai, konzervgyárai Bácska-szerte. Fent a második emeleten jutott nekem egy kicsi szoba, de még olyan korán volt, le kellett mennem az étterembe, akármilyen fáradt voltam is, és hiába határoztam el, hogy falás étel nélkül ágyba hanyatlok, csak fehér paplant lássak, s hajnalig durmolok.
Az étteremben nagyon válogatott társaság ült együtt. Főként tisztek, katonák persze, de sok civil úr is. S a tónus olyan, hogy meglepően ellentéte a kinti világnak.
Üres asztal híján tétováztam egy kicsit, amint megtisztálkodva leereszkedtem szobámból. Az illatokból szimatolhattam, a konyha jól dolgozik.
Egy asztalnál hárman ültek, a pincér tanácsára engedélyt kértem a gyalogos alezredestől, hogy leülhessek. Szokatlanul udvarias kézmozdulatát a szokatlan fegyvernemnek kijáró elfogódottsággal magyaráztam. Aztán kiderült, tud, tudnak az állomás körüli dolgokról.
Az egyik civil úr orvos volt, ősz hajú, testes. Ráklevest ettek. Bizonyára konzervből készítik. Megkívántam én is.
– Én azt tanácsolom neked – fordult az alezredes a másik civil úrhoz, akinek foglalkozását nem tudtam hirtelenében kideríteni – azaz hogy nem tanácsolom neked, hogy utána járj annak az embernek. Hogy is hívják, Fischer?
A civil bólintott.
– Az mégiscsak felháborító! – s felém magyarázta, amit a másik két úr már tudott. – Egy hölgyismerősöm Pesten felbiztatott, ha unatkozom, keressem fel a húga családját. Én tegnapelőtt érkeztem, tegnap felkerestem őket. Egy kicsit kint laknak, szemben a finánclaktanyával. Üzletüket feldúlták, a férfit elvitték. Csemege- és gyarmatáru. Lövöldözött. Két gyerekkel ott sír a húg: soha konyhakésnél egyéb fegyver nem fordult elő a házban.
A rákleves kitűnő volt. Hallgatva ettünk.
– Ki tudja, hol sír a húg is azóta! – dünnyögte az ősz orvos.
– Képtelen vagyok megérteni, belpolitikailag miféle célja van ennek a három napnak! A plakáton nincsen névaláírás. Illetékes katonai parancsnok. De hát bocsánat: már polgári közigazgatás van!
A mozgékony civil úrról beszélgetés közben kiderült: orvosi gépeket szállít és rendez be a visszacsatolt területeken, s éppen most kellett Újvidékre érkeznie.
– Ma délben urak kíséretében mégis kimentem a Futaki útra, hát kérlek, mit képzelsz – tagolta egészen felém –, sem az asszony, sem a két gyerek!
Nem bírta befejezni levesét.
– Nemcsak az üzlet, a lakás is feldúlva! Ha én ezt elmondom…
– Azt tanácsolom – nyúlt át csillapítólap az alezredes –, egyelőre senkinek ne mondd el. Mi, akik itt vagyunk, valamennyien örülünk, hogy nem kell részt vennünk ebben a… El sem tudjuk képzelni ugyanis, hogy adott esetben a parancsot megtagadhatnánk.
– Igen – magyarázta az orvos –, az utolsó előtti láncszemig nincsen igazi oka senkinek, hogy megtagadja a parancsot. A felháborodás lehet olyan nagy, ahogy bizonyos polgári jogok korlátozását indokolhatná. Ha katonai közigazgatás lenne még…
Elgondolkoztató volt a beszélgetés hangja, s amint jóllaktam, engem is figyelmesen hallgattak a pályaudvar dolgáról.
Belemelegedtem, s mire észrevettem magam, már néhányan álltak körülöttünk, s érdeklődéssel, dohányozva figyelték, amit mondok.
Valaki folytatta, amikor megcsillapodtam:
– Egy főhadnagyot az ezredes úr személyesen felkoncolt, amiért vérengzésnek nevezte a megtorlást, és amiért azt mondta többek előtt, hogy az egész a német hadvezetés érdeke és egyesek onnan kapják az utasítást.
Belevörösödtem, nagyon melegem lett, mert a közömbösen elhangzott kijelentés úgy hatott, mintha az én helyzetértékelésemre válaszolna, mintha az én magam tartásomra. Felálltam.
– Ezt nekem mondtad, kérlek?
Százados volt az illető.
– Nem, nem – szabadkozott –, csak a helyzet jellemzésére.
Ismerték az urak, de csakhamar eltűnt. Talán szobájába húzódott.
Akadt megvitatni való. Szörnyű eseteket meséltek, és buta eseteket is, hogy például a kormányzó úr keresztfia is az áldozatok között volna. Ez már akkor nagy szenzáció volt. Az altengernagy fia! Városszerte ismerték az idevalósi urak a horvát származású nyugalmazott altengernagyot, a fiú apját.
– Az a főhadnagy Bánátból, talán Pancsováról kapott hírt, ott a németek széltében-hosszában beszélték már karácsony táján, hogy ideát nagy dolgok fognak bekövetkezni!
Igen, több úr hallotta az esetet, ha nem is Grassy ezredes pisztolylövésével végződött a hír.
A megtorlást mind tegnapelőttig igazságosnak tartották, úgy általában. Legalábbis indokoltnak. De így közvetlen közelről figyelvén, egyre inkább ama főhadnagy bánáti értesülése harapódzott el a fejekben.
Vele együtt az elborzadás és a magyar helytelenítés.
Valamivel éjfél előtt tiszti járőr nyitott be az utca felé alaposan elfüggönyözött, nehéz, hatalmas pokrócokkal eltakart ajtón.
Őrnagy vezette csendőr járőr. Abban a legalacsonyabb rendfokozat eszerint csak főhadnagy lehetett.
Még az alezredesnek is igazolnia kellett magát. Engem hosszan méregettek. Nem az őrnagy, ő mással foglalkozott, hanem egy százados.
Az alacsony civil úrnak, az orvosi gépek terjesztőjének – hiába nyúlt zakója belső zsebébe –, fent maradtak az esti átöltözés alkalmával iratai.
– Engedelmükkel leugrom – igyekezett megnyugtatni magát.
A százados nem engedte.
Még egy civilt találtak gyanúsnak. A héttagú járőr a két fogollyal – felsőkabátjuk nélkül – eltávozott. Többen tudták, hogy a leventeotthonba!
A járőrvezető őrnagyot is felismerte valaki. Kovarc Emilnek hívják. Állítólag reaktivált.
A testes orvos egy másik úrral nagy sietve felment elhurcolt asztaltársunk tárcájáért.
Jött a tulajdonos, Dungyerszky, izgatottan tördelte kezét:
– Roppant kellemetlen, hiszen személyesen ismerem mindkét urat. De hát hiába erősítettem, hogy szavatolok minden vendégemért!
Alezredesünk s egy másik ismerős tiszt – nagy szó! – vállalkoztak, hogy a néhány száz méteres utat éjfélkor megteszik.
Útjuk sikerrel járt.
De hajnalig sápadtan mesélték, nem sok kellett volna hozzá, hogy elkéssenek.
Valahol zárt helyen, egész ott-tartózkodásuk alatt, tompa lövéseket hallottak.


PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 104-108.

minimap