Tenger, te szüntelen idegroham
Önmagad kényszerzubbonyában,
Örökké habzó száj – megláttalak,
S mindjárt pofádba köpni vágytam.
Te, rángógörcsök végtelenje, tenger,
Hazámat körbe-körbe rázod –
Te őrjited meg sós gyűlöleteddel,
Hogy eleméssze a világot?
Nyál tengere, amit összefröcsögtek
Kongresszusok küldöttei,
Sirályok őrködnek fölötted:
Iljics dús szemöldökei.
Partodon állva nézem én:
Hullám vonul hullám után dörögve,
Mint november hetedikén
Menetelők a dísztribünt köszöntve.
Ó, szovjet népek tengere, belőled
Vízcseppként párolognék el, de menten
Határőr jön kutyával, s visszazökkent
Álmomból, elkérve a dokumentem.
