This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Hůlová, Petra: Přes matný sklo

Portre of Hůlová, Petra

Přes matný sklo (Czech)

S Jiřím si taky dávám pozor. Na slova je jako slon. Jediný si dokáže měsíce pamatovat. Já to mám spíš jako obráběcí stroj. Mluvim, mluvim, a kolem asi spousta dřevěnejch šupin, kudrnatejch odřezků. Nech to ležet, říkám mu někdy, když mluví o tom, co se stalo. Protože on místo vzpomínek vytáhne větu jako nůž. Větu, co pro mě je utopená ve vodopádu, co už dávno vyschnul. V proudu slov, který prošuměly. Taky si léta pamatuju pár jednotlivejch vět. Ale vždycky s obrazama. Jako titulky k filmu, kterýmu je i tak rozumět. Beze slov se na mejch vzpomínkách změní jen málo. Ale Jiří jak kdyby je měl z těch písmen poskládaný. A pak najednou se z něj vysypou jak z pytle. Ne ve velkým. Po hrstech tu a tam, jako kdyby rozhazoval slepicím. Útržky našich starejch hovorů pouští po větách jako disk­džokej. Kdy já neměla pravdu a on to už tehdy věděl. Jako kdyby mě tím někam přibíjel. Tady buď. Vidíš, jak to zase dopadlo.
Já se prostě pro věci dokážu nadchnout. Je snadný dělat chytrýho, když člověk jen v teplákách pozoruje věci kukadlem a mlčí.
Tys nevěděla, že Ondřej s nikým nevydrží ? Poznamenal před nedávnem, jak kdyby u nás Marie snad ani nikdy nebyla. A já to naše společný sezení na zahradě vidím někdy jako dneska. Chtěla jsi mít holku, to je celý. A pak se na tu první pověsíš, a když je pryč, nejde ti to do hlavy. Možná měl pravdu. Když jsem Ondřeje čekala, představovala jsem si, jak budu zaplítat copánky. Teď na to taky někdy pomyslím. Že by mě třeba v náručí podržela o trochu dýl a já jí mohla dát na rozloučenou pusu. Asi jsem si na Marii takhle trochu myslela. A když se narodil Jakub, měla jsem to za hotový. Měl tu svou postýlku a spal tu aspoň jednou v každým týdnu. Jiří se naučil se zalepovacíma plínama a v noci k němu vstával stejně jako já.
Já nevím, jestli Ondřej prostě s nikým nevydrží. Takovýhle předpovědi ani nechci poslouchat. Mně s Jiřím asi taky moc naděje nedávali. Matka sice schvalovala to jeho vzdělání, ale spíš měla myslím pocit, že už mám léta a je načase mě udat. I s tímhle zřejmě měla jiný plány. Nikdy nepřestala vzpomínat na otce. Jako filmovej herec. To mi říkala, že vždycky někdo poznamenal, kamkoli s ním přišla. Neustále jakoby opálenej a většinou mezi všema ten nejvyšší. Už ve třiceti měl dobrý místo na ministerstvu zahraničí a budoucnost, na jakou ženský špulej rty. Matku tehdy vzali, protože uměla francouzsky. Bylo to krátce po válce a oni spolu jeli v delegaci na mírovou konferenci do Francie. Ty lodičky si matka dlouho schovávala. Ubytovali je v hotelu vedle sebe a on se najednou objevil ve dveřích. Ani nezaklepal. Zrovna jsem si natáčela vlasy, říkala matka, když to vyprávěla. Chtěl se mnou probrat nějaký papíry. Pozval mě dolů do restaurace a objednal krevety a víno. Nikdy dřív ani potom jsem je už nejedla. A pak přikryl papíry, se kterýma přišel, ubrouskem a láhev posunul tak, aby nic nestínilo. Francouzky by se od vás mohly učit, zašeptal a položil svou dlaň na tu její. Tohle byla matčina věta, kterou ani v osmdesáti nezapomněla. Když jsem už dávno bydlela s rodinou a jenom k ní docházela, opakovala si ji před zrcadlem, než jsme spolu šly na procházku ven. Myslíš, že měl pravdu, ptala se a obkreslovala si při tom černou tužkou sotva zřetelný obočí.
A pak jsme s matkou, zavěšený do sebe, dvakrát obešly park a na lavičkách se zastavovaly, aby si odpočinula.
Já si už otce pamatuju v letech. Bylo mu skoro čtyřicet, když si matku vzal. V předsíni od mýho ranýho dětství visel v rámečku výstřižek z novin, kde byl. Usmíval se a stál v pozoru za někým, kdo si s někým dalším podával ruku. Ukazovala jsem to lidem, co k nám přišli na návštěvu. Podívejte, tady tenhleten.
Potom dělali na ministerstvu změny a otec odešel do továrny. Dlouhý léta pak pracoval jako soustružník a matce tu a tam vyšel článek v nějakým malým magazínu. Oblečení, co si ve Francii nakoupila, zamkla do skříně. Do kapes těch jemnejch, hebkejch šatů, co tehdy u nás nikdo nenosil, dala mýdla a takhle to tam viselo mý celý dětství a mládí. Nic se týhle vůni nepodobalo. Občas odemkla, a když se otec s matkou hádali, já se vždycky mezi ty šaty chtěla utýct schovat. Jedny mi pak nabízela do tanečních. Otec byl tehdy pryč, a tak jsem si je pro radost matce oblíkla.
Odjížděl takhle dvakrát třikrát do roka. Teprve když mi bylo šest, jsem se dozvěděla, že mám v Prešově staršího bratra. Otec mě tam pak na Vánoce brával s sebou. Vidím naše sbalený kufry v předsíni a matčiny rady, ať se chovám slušně. To bylo potom, co se v kuchyni za zavřenýma dveřma několik hodin hádali. Matčině vzlykání jsem nerozuměla. A pak otcův pevnej domlouvavej hlas v kuchyni ztichnul, oba vyšli ven a my utíkali na vlak.
S otcem jsem jako holka strávila plno času. Byl to on, kdo mi vyřezával ze dřeva stejně jako Ondře­jovi. On, kdo chápal, že dřevěný kolíky můžou bejt lidi a malý kameny všechny zvířata zoologický zahrady. Matka mě vedla k pořádku a snažila se mě učit francouzsky, ale tahle řeč zůstala jen její. V policích jejího pokoje se vlnily hřbety knih, co jsem se nikdy nenaučila číst. V důchodu pak odebírala jedny francouzský noviny. Podtrhávala si články o místech, kam už se pak nikdy nevrátila.
Otec o tom nikdy nemluvil. Z továrny mi nosil součástky, a zatímco matka připravovala večeři, vysvětloval mi, která k čemu slouží.



Uploaded byBarna Otilia
PublisherTorst
Source of the quotationPřes matný sklo, Torst, 2004
Bookpage (from–to)83-87
Publication date

Homályos üvegen át (Hungarian)

Jiřível is vigyázok. Úgy van a szavakkal, mint egy elefánt. Egyetlen szót képes hónapokig a fejében tartani. Én inkább gyaluhoz hasonlítok. Beszélek, beszélek, míg körülöttem halomban állnak a fapikkelyek, a bodros forgácsok. Hagyd már, mondom neki néha, amikor arról beszél, ami régen történt. Mert ő az emlékek helyett borotvaéles mondatokkal dobálózik, melyek számomra már elmerültek a rég kiszáradt vízesésben. A lecsengett szóáradatban. Én is évekig emlékszem egy-egy mondatra. De mindig képeket társítok hozzájuk. Mint a feliratok az egyébként is érthető filmhez. Szavak nélkül sem változnak sokat az emlékeim. Jiřínél azonban mintha azokból a betűkből állnának össze. Aztán hirtelen, mint a zsákból, kiszóródnak belőle. Nem nagy adagokban. Egy marékkal ide, eggyel oda, mintha tyúkokat etetne. Régi beszélgetéseink foszlányait úgy eregeti a mondatok után, mint egy disc jockey. Hogy mikor nem volt igazam, amit ő már akkor is tudott. Mintha ezzel valahova odaszögezne. Itt legyél. Látod, már megint hogyan végződött.
Én egyszerűen képes vagyok lelkesedni a dolgokért. Könnyű játszani a nagyokost, amikor az ember csak melegítőben, távcsővel szemlél mindent, és hallgat.
Te nem tudtad, hogy Ondřej senki mellett nem bírja ki sokáig? Nem olyan rég jegyezte ezt meg, mintha Marie sohase tette volna be a lábát hozzánk. Én a kertben való együttes ücsörgéseinkre úgy tekintek, mintha tegnap lettek volna. Mindig is lányt akartál, ennyi az egész. Aztán az elsőre ráakaszkodsz, és ha odébb áll, nem fér a fejedbe. Lehet, hogy igaza volt. Amikor Ondřejt vártam, elképzeltem, hogyan fonom majd a copfjait. Néha még ma is gondolok rá. Ha egy kicsit tovább ölelt volna, és búcsúzóul adhattam volna neki egy puszit. Talán tényleg egy kicsit ilyen fényben gondoltam Marie-re. Amikor aztán Jakub megszületett, már készpénznek vettem mindezt. Nálunk is volt kiságya, és hetente legalább egyszer nálunk aludt. Jiří megtanult bánni a papírpelenkával, és éjjel ugyanúgy felkelt hozzá, mint én.
Nem vagyok benne biztos, hogy Ondřej senkivel sem bírná ki sokáig. Hallani sem akarom az effajta jóslatokat. Azt hiszem, nekem sem jósoltak túl nagy jövőt Jiřível. Anyám ugyan rábólintott a képzettségére, szerintem azonban azt gondolta, hogy benne vagyok már a korban, és itt az ideje, hogy túladjon rajtam. Ezzel is nyilván más tervei voltak. Soha nem feledkezett meg teljesen apámról. Kiköpött filmszínész. Azt mondta, ezt mindig megjegyezte valaki, bárhova is ment vele. Mintha folyton le lett volna sülve és minden társaságban ő volt a legmagasabb. Már harminc éves korában jó állása volt a Külügyminisztériumban, és olyan jövő állt előtte, amilyenre a nők fenik a fogukat. Anyámat akkor azért vették fel, mert beszélt franciául. Nem sokkal a háború után történt, egy küldöttség tagjaiként utaztak Franciaországba, a békekonferenciára. Azt a tűsarkú cipőt anyám sokáig őrizte. A hotelben egymás mellett kaptak szobát, és apám egyszer csak megjelent az ajtóban. Még csak nem is kopogott. Éppen hajcsavarokat tettem a hajamba, mondta anyám, amikor erről mesélt. Valami papírokról akart velem beszélni. Meghívott az étterembe, és bort meg rákot rendelt, amit se azelőtt, se azután nem ettem soha. Aztán a papírokat, amikkel beállított, leterítette szalvétával, és az üveget arrébb tolta, hogy ne vessen árnyékot semmire. A francia hölgyek tanulhatnának magától, súgta, és tenyerével megérintette az övét. Ez volt az a mondata, amire aztán anyám nyolcvanéves korában is emlékezett. Amikor már rég a családommal laktam, és csak látogatóba jártam hozzá, ezt ismételte a tükör előtt, mielőtt együtt sétálni indultunk volna. Gondolod, hogy igaza volt?, kérdezte, miközben fekete ceruzával kihúzta alig látható szemöldökét.
Aztán anyámmal egymásba karolva kétszer körbejártuk a parkot, és megpihentünk a padoknál, hogy kifújja magát.
Én már csak évszámok szerint emlékszem apámra. Majdnem negyven volt már, mikor elvette anyámat. Az előszobában egy keretben kiskorom óta lógott egy újságkivágás, amin ő volt. Mosolygott, és vigyázzban állt valaki mögött, aki egy másik emberrel kezet fogott. Mindenkinek megmutattam, aki vendégségbe jött hozzánk. Nézzétek, itt, ő az.
Aztán megváltozott a minisztériumban a helyzet, és apám elment egy gyárba. Hosszú éveken át dolgozott ott esztergályosként, míg anyámnak itt-ott valami kis folyóiratban megjelent egy-két cikke. A ruhákat, amiket Franciaországban vásárolt magának, bezárta a szekrénybe. A nálunk akkoriban teljesen ismeretlen, lágy selyemruhák zsebeibe szappant rakott, így lógtak ott egész gyerek- és kamaszkorom alatt. Semmi se hasonlított erre az illatra. Néha kinyitotta a szekrényt, és amikor apám és anyám veszekedtek, mindig e a ruhák között akartam menedékre lelni. Egyet felajánlott nekem a tánciskolába. Apám akkoriban nem volt otthon, úgyhogy anyám kedvéért felvettem.
Kétszer-háromszor utazott így el évente. Csak hatéves koromban tudtam meg, hogy Eperjesen van egy bátyám. Apám aztán karácsonykor mindig elvitt magával. Látom magam előtt az összecsomagolt bőröndjeinket, és hallom anyám utasítását, hogy viselkedjek rendesen. Ez azután történt, hogy a konyhában zárt ajtók mögött több órán át veszekedtek. Anyám sírásba fúló szavait nem értettem. Aztán apám határozott, megegyezést kereső hangja elcsendesült a konyhában, mindketten kijöttek, és mi rohantunk, hogy elérjük a vonatot.
Kislányként rengeteg időt töltöttem apámmal. Mindenféle fajátékot faragott nekem ugyanúgy, mint Ondřejnek. Ő, aki értette, hogy a facsipeszek lehetnek emberek, a kis kavicsok meg az állatkert állatai. Anyám rendre nevelt, és franciául próbált tanítani, ez a nyelv azonban mindig csak az övé maradt.  Szobájának polcain könyvgerincek tucatjai hullámoztak, melyeket soha nem tanultam meg elolvasni. Nyugdíjas évei alatt előfizetett egy francia újságra. Bizonyos helyeken aláhúzta a cikkeket, de később soha nem tért vissza hozzájuk.
Apám soha nem beszélt erről. A gyárból mindenféle alkatrészeket hozott nekem haza, és míg anyám a vacsorát melegítette, elmagyarázta, mi mire jó.



Uploaded byBarna Otilia
PublisherEurópa Könykiadó
Source of the quotationHomályos üvegen át, Európa Könyvkiadó, 2005
Bookpage (from–to)98-102
Publication date

minimap