Tó partjára nyárfa való,
Azon ül a vízimanó:
„Süss, holdacska, süsd
Tűm, te szín ezüst!
Rőt cipőt varrok magamnak,
Nem árthat a víz sem annak.
Süss, holdacska, süsd
Tűm, te szín ezüst!
Ma csütörtök, holnap péntek,
Zöld kabátom varrom én meg.
Süss, holdacska, süsd
Tűm, te szín ezüst!
Ruhaszabásom nem sokalltam,
Holnap tartom lakodalmam.
Süss, holdacska, süsd
Tűm, te szín ezüst!”
II.
Hajnali órán kelt a lányka,
Mosnivalóját zsákba hányta.
„Futok, anyácskám, vár a tó
Mosni ruhácskám – ott a jó!”
„Jaj, ne siess, ne menj a tóra,
Nem vezet az, nem, semmi jóra!
Éjszaka rosszat álmodék,
Ne menj, lányom, a tóra még!
Teneked gyöngyöt válogattam,
Tereád fehér réklit adtam,
Patyolat, ím, a rokolya,
Ne menj, lányom, a tóra ma!
Fehér ruhácska, bú alatta,
Könny van a réklin gyöngyalakba’,
S a péntek baljóslatú nap,
Ne menj lányom a tóra, hadd!”
Nincs a leánynak maradása,
Most csak a tónak van varázsa,
Az csalogatja őt oda,
Mit neki már az otthona!
Csipkeruháját beavatta,
Reccsen a palló, jaj, alatta,
S a szegény zsenge lány fölött
Csobban a víz, örvény pörög!
Mozdul a hullám ott a mélyben,
Zúgva hogy itt felszínre érjen;
S a nyárfán, kőszikla alatt,
Zöldfi a tenyerébe csap.
III.
Nem tarkállik, gyásza van
Víz alatt mezőnek,
Hínár-, moszat-, sásligetben
Halak kergetőznek.
Nem süt ott fel víg napocska,
Nem leng enyhe szellő,
Kint csak hideg csend honol,
Bent a szívben felhő.
Perc, nap, év a víz ölén
Komorak, nyomottak,
Fél homályban, fél világban
Vaksin vánszorognak.
Nagy a manó udvara,
Csupa kincs és fenség,
De jószántából oda
Nem állít be vendég.
S ha egyszer a kristálykapun
Keresztül bemene,
Nem látja azt többé soha
Övéinek szeme. –
Kapujában ül a manó,
Hálókat javítgat,
Asszonykája, felesége
Csöpp csecsemőt ringat.
„Tente, tente, nézlek egyre,
Hívatlan babámat!
Nézel rám te, mosolyogsz,
Engem öl a bánat.
Te kinyújtod kis kezed,
Hogy vennélek ölbe,
Én meg egyet akarok:
Nyugodni a földbe’,
Földbe’, földbe’, temetőbe’,
Fakereszt tövébe’,
Az én arany, drága, édes
Anyám közelébe’.
Hej, gyerekem, kicsikém
Manóbb a manónál,
Ott volnék ma, jó anyámnál,
Ha te itt nem volnál.
Lányát kinek adja, jaj,
De sokat töprengett!
Aztán föl sem ocsudott,
Máris hűlt helyem lett!
Férjhez mentem, férjhez én,
Csakhogy hiba akadt:
Csúf rák volt a násznagy ottan,
Násznépnek meg – halak!
Férjemnek – Uram bocsá’! –
Cuppog lába lépte,
A víz mélyén csuprok alatt
Lelkek odatéve!
Tente, tente, gyermekem, te!
Az én gyermekem zöld!
Nem ment férjhez jó anyácskád
Tiszta szerelemből.
Elkábíttak, elragadtak,
Hálóba tekertek,
Nincs nekem itt örömöm más,
Csak te, mákszem gyermek!” –
„Mit kornyikálsz, mit karattyolsz?
Hagyod abba, asszony?!
Dalolásod arra jó csak,
Hogy mérget fakasszon!
Ne kántálj, hé, ne óbégass,
Hagyd abba, különben
Hallá változtatlak mint már
Nem egyet dühömben!”
„Ne haragudj, ne dühöngj,
Manócskányi férjem!
Hagyd, hogy eltiport virágod
Valamit ma kérjen.
Ifjúságom vesszejét
Te kettébe törted,
Mindazóta soha semmit
Nem kaptam tetőled.
Százszor is már kértelek,
Hogy ne csak kiáltozz,
Hanem engedd kis időre
Elmennem anyámhoz.
Százszor is már kértelek
Könnyezve hevessen,
Hogy lányától végre egyszer
Búcsút hadd vehessen!
Százszor is már kértelek
Térden állva, térden,
De a szíved, az a kérges,
Nem enyhült meg értem.
Ne haragudj, ne dühöngj,
Ó, manócska férjem,
Vagy különben haragudj,
Amit mondsz, az érjen!
Hogyha halnak kellek én,
Bamba, néma halnak,
Úgy inkább kő legyek én:
Nincs emléke annak.
Legyek inkább kődarab,
Lelketlen, tudatlan,
Nem tudja az: valahol
Fény van, ég és nap van!” –
„Hinnék én, hinnék bizony,
Asszony, a szavadnak;
Csakhogy tengerben halat
Ugyan el ki kaphat?
Elengednélek bizony,
El én, az anyádhoz,
De bohó a női állat,
Csak bajt, sorvadást hoz.
No de – engedlek is én,
Múljanak a gondok;
Ám ígérd meg, hogy majd híven
Teszed, amit mondok.
Ne öleljen meg anyád,
Senki élő lélek:
Az a te földi szerelmed
Vízivel nem élhet.
Ne ölelj meg senkit ott
Se reggel, sem este,
És az angelusra ismét
Itt legyél, te beste.
Kimenődet angelustól
Angelusig nyerted,
Hanem azért, zálogul, biz’
Itt marad a gyermek!”
IV.
Milyen volna, milyen volna
Nap nélkül a nyárelő?
Milyen volna viszontlátnom,
Ha meg nem ölelne ő?
Lány ha anyját, anya lányát
Öleli sok év után, hát
Ki vethetné a szemére,
Hogy nem lett a szíve kő?
A tóbéli lány egész nap
Sír, a szeme csupa könny:
„Anyám, anyám, édesanyám,
Félek, jaj, az este jön!” –
„Egyet se félj, édes lányom,
Könnyet szemed sose hányjon.
Nem hagyom, hogy hatalmába’
Tartson az a víziszörny!” –
Rőt az alkony, zöld az ember,
Ki az udvarba bement;
Ajtó alá verve ék,
Anyja, lánya odabent.
„Ne félj, ne félj, drága szentem,
Szárazon ő tehetetlen.
Tavi gyilkos, nincsen annak,
Nincs hatalma idefent.”
Kong már, kong az est harangja,
Döng az ajtó hevesen:
„Gyere haza feleségem,
Nincs kész a vacsora sem.” –
„Eriggy innen, huss te, hallgass,
Hess, te gyilkos, te alantas!
Ami hajdan vacsorád volt,
Étked most is az legyen!”
Éjféltájban újra zaj van,
Döng az ajtó, a falak:
„Gyere haza feleségem,
Vesd meg, vesd az ágyamat!” –
„Eriggy innen, huss te, hallgass,
Hess, te gyilkos, te alantas!
Aki valaha vetette,
Az vesse meg ágyadat!”
Harmadszor is bumm bumm, zaj van
És hajnali szürkület:
„Gyere haza feleségem,
Etesd meg a gyereket!”
„Jaj, anyám, engedj ki innen,
Mindjárt szétszakad a szívem!
Anyám, anyám, édesanyám,
Gyermekemhez hadd megyek!” –
„Ne menj, lányom, sehová se,
Cselt sző az a vízi rém;
Gyermekedért ha te aggódsz,
Jobban féltlek téged én.
Mars tavadba, menj, te gyilkos,
Itt marad a lányom, itt most!
Ha meg sír a gyermeked,
Hagyd a házunk küszöbén.” –
Tombol a tó, és a hangba
Gyereksírás, az vegyül;
Aki hallja, elrohanna,
Hanem most csendbe merül.
„Jaj, anyám, szegény fejemnek,
A sírás szívszaggató!
Anyám, anyám, édesanyám,
Félnivaló a Manó!" –
Koppanás kint. – Tócsa folyt be –
Vér foly az ajtó alatt;
Kinyitja az öregasszony –
Amit ott lát, iszonyat!
Amit az a tócsa láttat,
Lúdbőrzik attól a hátad:
Gyermek feje teste nélkül,
Testén feje nem maradt.
....................................
Az utolsó versszak altrnatív fordítása:
Koppanás kint. – Tócsa folyt be –
Vér folyik be odalenn;
Kinyitja az öregasszony –
Látni ilyet gyötrelem!
Amit az a tócsa láttat,
Lúdbőrös attól a hátad:
Gyermek feje teste nélkül,
S csonka kis test, fejtelen.
