Březina, Otokar: Percek (Vteřiny in Hungarian)

Dýcháním věčna rosíš mé květy, když nivy mé práhnou,

jím lípy mé před okny chví se a větvemi zvoní mi sklem;

z moří poslední noci mé noci jak oblaky táhnou

tížené třesením zarudlých hvězd a odvěkým snem.




Mé vteřiny tekou jak prosakující krůpěje teskného mžení

dnem mým do zahrad mé smrti, kde zraje soumraků
                                                             mystický plod;
šelestí v duši mé jak raněných listů krvavé chvění,

bodají zraky mé reflexem západu v hladinách neznámých
                                                                            vod.



Pozdravy s druhého břehu, jež ke mně vichry tajemství
                                                                         svály!
Sesutí budoucích cest, jež křísí v hlubinách zalkání ech!

Údery tichem jak znamení v noci, když přítel umírá v dáli

a jeho přízrak se plíží v sírově ozářených snech!




Škytnutí nárazu, z nějž prýští zvonění hudebních strojů

nesené rytmy staletých hodin, duše minulých let,

šuměním dávného smíchu, hořkostí ulehlých bojů,

touhou, jež k zapadlým blankytům lásku mou obrací zpět!




Kapky těkavých olejů, z nichž neznámá vůně se vzdýmá!

Otravná dechnutí plynů, stlačených v jiskřící sníh!

Mžiknutí blesku, v němž duše smutek zajetí vnímá

a nervosně chví se před skanutím vlhkosti z klenutí žalářů
                                                                        svých!



Jiskry vychladlé dřív, než mohly v mém krbu se vznítit

a růžové teplo s lichotným výkřikem dechnouti v samotu
                                                                          mou,
vteřiny příští, jež v šero mých nocí budete dráždivě svítit,

v snění mém bolestně doutnat a za dne mi hasnouti tmou!




A nejbodavější ze všech, vteřiny, kterých jsem neměl
                                                                      a čekal,
a nejsladší ze všech, vteřiny, které mít budu a nebudu
                                                                          znát:
vteřiny rozkoše, jichž jsem se v umdlené snivosti lekal,

vteřiny hrůzy, jichž jsem se bolestí odvykl bát.

Az öröklét lélegzésében küldöd az esőt, ha kertjeim
                                                                       asznak,
Hársaim rezgeti, ablakok üvegén keresztül cseng be a
                                                                         lomb;
a végső éj tengereiből éjeim ide mint fellegek úsznak,

rőt csillagvibrálás s egy ősörök álom terheli őket: a Gond.




Perceim mint egy csontighatoló ködpermet könnye
                                                                   peregnek
halálom kertjei felé, hol alkonyok érő gyümölcse függ;

lelkembe zúgnak mint vérremegése sebesült faleveleknek,

szemembe mind nyugat nemismert vízszínek tükrözte
                                                                fényében üt.



Túlsó part üdvözlései, hordva a titokzat szélviharától!

Jövendő utakon csuszamlás, mitől a mélységek
                                                        visszhangja nyög!
Sokkok a csendből, mint jelek az éjben, ha barát haldoklik
                                                                             távol
és kéntüzes álmokban szellemképétől osonós a köd!




Becsapódások, hogy felzokogó zenekar katlana kitör

a százados órák ritmusaiból, múlt évek lelkeié,

ó kacaj zubogásából, elült tusáknak keserveiből,

a vágyból, mely szerelmem lement egekhez tereli
                                                                  visszafelé!



Olajok cseppjei, melyeknek ismeretlen illata szökken!

Mérgező gázlehelések hóvá préselve, mi szikrákat vet!

Villámnyilallás, melyben a lélek börtöne éjére döbben

és idegesen ráng, mielőtt a boltok nyirkából csorran a
                                                                        csepp!



Szikrák, mik kihűltek, mielőtt tűzhelyemben felloboghattak

s rózsaszín meleg lehelte volna be s hízelgő kiáltás
                                                             magányomat,
jövendő percek, mik éjjeleimbe izgatón fényleni fogtok,

álmodásomban fájón pislogni, s húnyni, ha fent van a nap!




S a legégetőbbek, mindaz a perc, mit nem kaptam soha,
                                                                 de vártam,
s a legédesebbek, mindaz a perc, mit megkapok s ismerni
                                                            nem fogok én:
a gyönyörnek percei, melyektől féltem az elernyedt
                                                           álmodozásban,
az iszonynak percei, melyektől leszoktatott félni a kín.

.................................
A könyvben az utolsó sorban „melyekről” áll, ez sajtóhiba. A helyes: melyektől, ti. melyektől félni leszoktatott.