Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Esterházy Péter: Harmonia cælestis (141) (Harmonia Cælestis (141) Szlovák nyelven)

Esterházy Péter portréja

Harmonia Cælestis (141) (Magyar)

Apámék hamar beletanultak a fizikai munkába. Képesnek bizonyultak rá, és akarták is. A pestiek többsége nem így gondolta. Megsértődtek, mert megsértették őket, a fizikai munkát meg lenézték. Apám, mondtam, nem nézett le semmit.
Már másnap lehetett jelentkezni segédmunkásnak a templomépítéshez. Érdekes, hogy ezt akkor engedélyezték, az építést. A plébános úr már várta apámat, külön fogadta, megkínálta likőrrel, és igyekezett őt lebeszélni az alantasnak mondható malterkeverésről. Mire apám rókalelkűn, játszva, szerette ezeket a játékokat, azt a kenetes költői kérdést tette föl, hogy vajon van-e munka és munka közt különbség, ha az az Úr dicsőségére szolgál, s vajon néki (nem neki, néki) mint családja tagjának nem kötelessége-e folytatni azt, amit az elődök évszázadokon át tettek, segíteni az egyházat; ha palatinusként, akkor úgy, ha segédmunkásként, akkor úgy. A tisztelendő úr a gondolatot igen nemesnek és valóban kézenfekvőnek találta, úgyhogy ittak még egy kis kontyaláválót.
Azután béreltek felesben földet az Andris dombján meg a Keller-majorban. Krumplikapálás. („Szép asszony maga. A maga farára két sor krumplit lehet elültetni.”) Mintha részegen, úgy dülöngéltek haza a fáradtságtól. A tenyerük feltörve, a bőr cafatokban, egy-egy helyen a húsig lesúrolva – de ez legalább látszott, egy seb, amit lehet érteni, föl lehet fogni. De mi ez a fáradtságnál, kimerültségnél több, mi ez a vereség a testben, egyáltalán hogy csupán a test van, és az ember azonos a testével, a fájdalommal, a kilátástalansággal, mi ez?
– A munka – morogta Rozi néni, szokása szerint a sparherdnek. Apám színpadiasan a derekát tapogatta, akár egy öregasszony.
– Jajjaj; meghalok! – és nevetni igyekezett.
Rozi néni nem fordult meg, örökké volt mit tennie a platnin, mert a platnin örökké van mit tenni.
– Dehogy hal meg – hangzott közönyösen.
– Mit mond, Rozi néném? – perdült oda apám, aki nem szerette a konfliktusokat, igyekezett mindig kitérni vagy elsimítani.
– Csak azt, gróf úr, hogy egy krumplikapálástól nem hal meg a gróf úr.
– Csitt, csitt – pisszegett bele férfias gyávasággal Pista bácsi.
– Mit csitteg itten, ne csittegjen itten nekem! – Rozi nénit öregasszonynak láttam, olyan ötvenéves lehetett, kontyos, testes, sokszoknyás parasztasszony. Csillogott az arca a haragtól. A szeme mindig csillogott, ami megszépítette, de mindenképp megkülönböztette. – Ha gróf, akkor gróf, és gróf. Mit akar maga?! Így doktor úr, úgy doktor úr, kit akar evvel becsapni? Magát? Őt? Vagy az ávót?
Palócul beszélt, amely nekem is anyanyelvem lett, az ávó, voú, áú, úgy hangzott, akár az ugatás, egy nyüszítés.
– Gróf – bólintott, és apámra nézett, mintha ellenőrizné, igazat beszél-e. – Egy gróf ne kapáljon. – Vagy csak most fordult meg? – A kapálás nem úrnak való.
Csönd lett. Mintha azt mondta volna, nincs apáméknak itt semmi keresnivalójuk. Apám zavartan álldogált, nem volt kivel vitatkozni, nem volt mit mondani.
– De hát Rozikám – próbálkozott Pista bácsi –, a doktor úrék azok… azok nem… – Elhallgatott.
– Nem micsoda?! – csapott le rá az asszony, mintha apámék ott se volnának. Anyám sírva beszaladt a szobába, teli volt emberekkel (velünk), erre újra ki, ki az udvarra, hátra a kertbe. Pista bácsi ijedten tipegett, mint aki tánclépéseket gyakorol (kezdő kurzus), Rozi néni szenvtelenül figyelte a fiatalasszony ámokfutását.
– Mi a baj, Rozi néni? – fuvolázta apám.
– Semmi – fordult vissza az asszony a tűzhelyhez –, baj, gróf úr, az nincsen.
Nem volt megint mit mondani.
Jó hétig a köszönésen kívül nem szóltak egymáshoz. (Pista bácsi sem!) Apámék hajnalban kimentek a krumpliföldre, napnyugtakor betántorogtak, kezüket rongyokba bugyolálták, mint a leprások, anyám tolatott a nagy hasával, kint a nyári konyhában főzött, rémséges ügyeket, nem tudta még, hogyan kell a semmiből főzni (lehet!), reggel köszöntek, este köszöntek, segítséget nem kértek, nem kaptak. Sokáig nem mehetett ez így, de a szüleim fiatalok voltak, és bizonyos értelemben elkényeztetettek, azt hitték, erejük végtelen.
Azután egyik este, amikor apám beszédelgett a konyhába, azt mondotta Rozi néni a sparherdnak:
– Túlontúl gyorsan kapál, doktor úr.
– Lassabban kéne?
– Nem az, hogy lassabban, hanem állandóan. Ahogy a szíve ver, doktor úr – és lángba borult az arca.'
Ettől kezdve mindenben segített, hogyan kell a kapát fogni, a kapcát tekerni, mit kell tényleg kapálni, mit elég porolni, mi az a lúdtalpkapa, és hogy kell leellenőrizni, hogy elég kövér-e a liba (a szárnya alatt, a „hónaljában” van egy púp, csak akkor!), hogyan kell kukoricaprószát csinálni. Meg langallót. Meg puporát.
– Mindenből lehet ennivalót mesterkélni, Lilike. Minden tud ízleni, higgye meg nekem. Minden! – mondta elkeseredetten, és csillogott a szeme nagyon.
Aztán a mákos guba! Amiért én állítólag rajongtam. Az tartott életben vagy mi.
– Csócsálok a gyereknek egy kis mákos gubát, Lilike. Lilike köszönte, nem tudta, mi az a csócsálás. Apám tudta, de nem mondta.
– Rozi néni, megmutatná, megmondaná, kérem, mi az a csócsálás?
– No hát a csócsálás az csócsálás, nincs azon mit mutogatni.
De azért megmutatta. Mint egy kenyérsütő lapátot egyszer. csak előretolta a nyelvét, mintha nyelvet öltött volna anyámra, noha pusztán azt akarta, lássa anyám, hol tart.
– A bő nyál, Lilike, az a lényeg, akkor lesz szép puha, gyöngéd, selymetes a csócsa, lássa, Lilikém.
Anyám, mintha egy született grófnő volna, pedig nem, fogta magát, és egyszerűen elájult. Hogy az ő egyszülött fiacskája ezt az undorító, sötét (a mák!) nyáladzmányt… Apám karjaiba vette, és mosolyogva (nézzünk szembe a tényekkel: röhögve) kivitte, akár egy szocialista Gregory Peck.
Később azután a mamám is jelentős csócsálóvá nőtte ki magát. 



Az idézet forrásaMagvető Kiadó, Budapest, 2000

Harmonia cælestis (141) (Szlovák)

Naši si čoskoro privykli na tvrdú prácu. Ukázali sa pre ňu spôsobilí, a aj ju chceli. Väčšina Pešťanov tak nepremýšľala. Urazili sa, lebo ich urazili, a fyzickou prácou pohŕdali. Otec, ako som už povedal, ničím nepohŕdal.
Už na druhý deň sa bolo možné prihlásiť za pomocného robotníka na stavbe kostola. Zaujímavé, že ju v tom čase povolili, tú stavbu. Pán farár už otca čakal, osobitne ho privítal, ponúkol mu likér, a usiloval sa ho odhovoriť od, dalo by sa povedať podradného miešania malty. Na čo mu otec lišiacky, hravo – obľuboval tieto hry – položil nadnesenú básnickú otázku, či azda jesto medzi prácou a prácou rozdielu, ak tá slúži na chválu Pána, a či jemu, ako členovi svojho rodu, neprináleží azda pokračovať v tom, čo konali (nie robili) jeho predstavitelia po celé stáročia, vo zveľaďovaní cirkvi; či už ako palatín, alebo ako pomocný robotník. Dôstojnému pánovi sa myšlienka videla naozaj šľachetná a vskutku samozrejmá, takže si dali ešte za kalíštek sladkého.
Potom si prenajali pôdu na Andrišovom kopci a na Kellerovom majeri. Okopávali zemiaky. („Rúča žena ste vy. Na vašu zadnicu by sa dva rady zemiakov dali vysadiť.“) Ako opití, potácali sa domov od únavy. Ruky plné pľuzgierov, koža na franforce, kde tu zodratá až k mäsu – no to bola aspoň rana viditeľná, rana, ktorú si možno vysvetliť, pochopiť ju. No čo to únavu, vyčerpanosť prevyšuje, čo je to za skrat v tele, a vôbec, to, že je len telo, a človek sa rovná svojmu telu, svojej bolesti, bezútešnosti, čo je to?
– Práca, – hundrala teta Rozi, ako vždy pri sporáku. Otec si teatrálne ohmatkával kríže ako dajaká starena.
– Ach, jaj, zahyniem! – a snažil sa smiať.
Teta Rozi sa neotočila, vždy mala pri sporáku čosi na práci, lebo na jeho platni bolo vždy čo robiť.
– Ale nezahyniete, – zaznelo ľahostajne.
– Čo vravíte, teta Rozi? – zvrtol sa k nej otec, ktorý nemal rád konflikty, vždy sa ich usiloval uhladiť.
– Iba toľko pán gróf, že od okopávania pán gróf nezahynie.
– Psst, psst, – pśkal s mužnou zbabelosťou ujo Pišta.
– Čo mi tu pśkate, nepsśkajte mi tu! – Tetu Rozi som vnímal ako starenu, mohla mať okolo päťdesiat, s drdolom, mocná, normálna sedliačka. Tvár sa jej leskla od hnevu. Oči sa jej jagali vždy, čo ju skrášľovalo, no každopádne ju to ozvláštnilo. – Keď je gróf, tak je gróf, a on je gróf. Čo vy tu mudrujete?! Pán doktor sem a pán doktor tam, koho tu chcete oklamať? Seba? Jeho? Alebo tajných z Ávó?
Hovorila poloveckám dialektom, polovčina sa i mne stala materinským jazykom, ávó, voú, oú, znelo ako havkanie, ako zavýjanie.
– Je gróf, – prikývla, a ukázala na otca, akoby preverovala, či sa nemýli. – A gróf nech neokopáva. – Alebo až teraz sa otočila? – Okopávanie nie je pre pánov.
Nastalo ticho. Akoby povedala, že tu naši nemajú čo hľadať. Otec rozpačito postával, nebolo sa s kým prieť, nebolo čo povedať.
– Ale Rózka moja, – skúšal ujo Pišta, – veď pán doktor, veď oni... veď oni nie... – Stíchol.
– Oni čo nie?! – vybafla naňho žena, akoby tam naši ani neboli. Mama s plačom vbehla do izby, bola plná (nás), potom znova von, von na dvor, dozadu do záhrady. Ujo Pišta vyľakane prešľapoval, akoby si bol nacvičoval nové tanečné kroky (kurz pre začiatočníkov), teta Rozi odmerane sledovala amok mladej ženy.
– Čo sa deje teta Rózka? – zahlaholil otec.
– Nič, – odvrátila sa žena nazad k sporáku, – čo by sa dialo, pán gróf.
Zasa nebolo čo dodať.
Dlhý týždeň si okrem pozdravu viac nepovedali. (Ani ujo Pišta!) Naši na svitaní vyšli na zemiakové pole, a keď sa zmrákalo, vpotácali sa dnu, dlane si zababúšili do handier, ako malomocní, mama sa premávala s veľkým bruchom, varila vonku v letnej kuchyni, príšerné veci, ešte nevedela, ako treba (dá sa!) variť z ničoho, ráno sa pozdravili, večer sa pozdravili, pomoc nepýtali, ani nedostali. Dlho to tak ísť nemohlo, no moji rodičia boli mladí, a v istom zmysle i rozmaznaní, nazdali sa, že ich sily sú nevyčerpateľné.
Potom raz večer, keď sa otec vpotácal do kuchyne, riekla pani Rozi sporáku:
– Kopete príliš rýchlo, pán doktor.
– Mal by som pomalšie?
– Nie to že pomalšie, ale neprestajne. Tak ako vám srdce bije, pán doktor, – a tvár jej pokryl rumenec.
Od tej chvíle im vo všetkom bola nápomocná, ako sa drží rýľ, ako si omotávať onuce, čo treba naozaj okopávať, čo stačí len pohrabať, aká je to plochonohá motyka, a ako zistiť, či je už hus dosť vykŕmená (pozrieť pod krídlo, „pod pazuchu“ ak je tam hrčka, tak vtedy!), ako sa robí polenta. A langalló. A pupora.
– Zo všetkého sa dá uklochniť jedlo, Lilika. Všetko vie chutiť, verte mi. Všetko! – riekla zarmútene a oči sa jej leskli, ale veľmi.
A potom maková guba! Pre ktorú som vraj mrel. Tá ma držala pri živote, či čo.
– Požužlem malému trocha makovej guby, Lilika.
Lilika ďakovala, nevedela, čo značí požužlanie. Otec vedel, no nepovedal.
– Teta Rózka, ukázali by ste mi, povedali by ste mi, prosím, ako sa robí to žužlanie?
– Žužlanie je prosím pekne žužlanie, čo už na tom naukazujem.
No predsa ukázala. Ako pekársku lopatu odrazu vystrčila jazyk, akoby ho vyplazovala na mamu, hoci chcela len, aby mama dobre videla, ako na vec.
– Hojné sliny, Lilika, to je základ, potom bude žužlanina pekná jemná, fajnová, vidíte, Lilika milá.
Mama, akoby bola rodenou grófkou, hoci ňou nebola, tak ako bola, jednoducho zamdlela. Že jej jediný synček túto nechutnú, čiernu (mak!) slinovinu... Otec ju vzal do náručia, a s úsmevom (pozrime sa pravde smelo do očí: s rehotom) ju vyniesol sťa socialistický Gregory Peck.
Neskôr sa i z mamy stala významná žužlačka. 



Az idézet forrásaHarmonia cælestis, p. 594-597., Kalligram, 2005

minimap