Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Pilinszky János: Epilog (Utószó Lengyel nyelven)

Pilinszky János portréja

Utószó (Magyar)

Pierre Emmanuelnek


Emlékszel még? Az arcokon. 
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.

A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megteritesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.

Lélekzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad.

Boldogtalan erejü kép.
Van itt valaki?
Éber álom:
felelet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.

Ez hát az arcom, ez az arc?
A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl
ahogy az arcom, ez a kő
röpűl felém a hófehér tükörből!

S a lovasok! A lovasok!
Bánt a homály és sért a lámpa.
Vékony sugárka víz csorog
a mozdulatlan porcelánra.

Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna.
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.

Segítsetek hófödte háztetők!
Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,
a semmi napja mielőtt
megjelenne. Ragyogjatok hiába!

Falnak támasztom fejemet.
Mindenfelől az irgalomnak
marék havát nyujtja felém
egy halott város a halottnak.

Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,
egy menekülő felhő elfutóban.
S a lovasok zuhogó, sűrü trappban
megjönnek a csatakos virradatban.



KiadóOsiris Kiadó, Budapest
Az idézet forrásaPilinszky János összes versei 5. kiadás. Osiris Klasszikusok

Epilog (Lengyel)

Pamiętasz jeśzcze? Na twarzach.
Pamiętasz jeszcze? Pusty rów.
Pamiętasz jeszcze? Pot spływa.
Pamiętasz? W słońcu stoję znów.

Czytasz gazetę „Paris Journal".
Jest zima i od śniegu jasno.
Nakryjesz przy mnie jak do stołu,
pościelesz w księżycowym blasku.

Rozbierzesz się bez tchu, pospiesznie,
nocą, gdy dom ten pusty taki.
Opuścisz suknię i koszulę.
Twe plecy jak nagrobek nagi.

Nie najszczęśliwszy jest tó widok.
Czy jest tu ktoś?
Cóż, śnię na jawie:
poprzez pokoje w głębi luster
bez odpowiedzi się przeprawię.

A więc ta twarz jest moją twarzą?
Drga światło, wyrok wymierzony,
jak moja twarz ten kamień leci
od śnieżnych luster w moją stronę.

I jeźdźcy! Jeźdżcy!
Dokucza mrok i lampa rani.
I spływa wąska strużka wody
po nieruchomej porcelanie.

W zamknięte drzwi pięściami tłukę.
Twój pokój jest jak szyb zalany.
Od grubych murów zionie chłodem.
Płacz mój po ścianach rozmazany.

Pomóżcie, ośnieżone dachy!
Niech lśni, co już sieroce we mnie.
Zbliż się, dniu, jakże nieudany.
Lśnij, nocy, choć już lśnisz daremnie.

Z głową o mur opartą siedzę
czując, jak zewsząd nieszczęsnemu
garść śniegu łaski składa w dłonie
umarłe miasto umarłemu.

Kochałem cię! Westchnienia. Okrzyk.
Jakaś uciekająca chmura...
Gdy mokry świt się zwlecze z błota,
jeźdźcy tu zjadą jak wichura.



Az idézet forrásaPrzepowiednia czasu twego Kraków, Wydawnictwo Literackie, 1985. 21-22.o.

minimap