Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Jókai Mór: Zlatý človek (Az aranyember Szlovák nyelven)

Jókai Mór portréja

Az aranyember (Magyar)

A szigetrejövő idegeneket a család jelenlegi feje szokta fogadni, kit a többiek mind „apának” neveznek; a jövevények Deodát néven ismerik. Erőteljes testalkatú, szép, nemes arcvonású férfi, a negyvenes években. Ez szokta a cserealkut megkötni s az idegeneknek a telepet megmutogatni.
Odaérkeztünkkor Deoodát azzal a nyájas szívességgel fogadott bennünket, amivel régi jó ismerősök szoktak találkozni; természettudós barátom évenkinti rendes látogató volt itt.
Beszédünk tárgya volt a pomológia, oinológia, hortikultúra, botanika, entomológia, mikben Deodát mind alapos ismeretekkel látszott bírni. A kertmívelés, állattenyésztés dolgában a legelőhaladottabb álláspontot foglalta el. Én nem bírtam elrejteni efölötti csodálkozásomat. Hol tanulta ezeket?
– Az öregünktől! – felelt Deodát, kegyeletteljes főhajtással.
– Ki az?
– Majd meglátja ön, ha este összejövünk.
Akkor éppen almaszüret volt: az egész népség apraja s az asszonyféle a gyönyörű aranyszín, bőrbarna, karmazsinpiros gyümölcsök szedésével volt elfoglalva; mint ágyúgolyópiramidok a várlakok udvarain, úgy voltak a szép gyümölcsök felgarmadolva a zöld pázsiton. Vidám zsivaj hangzott az egész szigetben.
Mikor aztán az őszi nap leáldozott, a sziget orma felől csengettyűhang jelenté, hogy vége van a munkának. Arra aztán sietett mindenki a szedett gyümölcsöt, ami még hátra volt, kosaraiba rakni, s ketten belekapaszkodva, vitték azokat a tanya felé.
Mi is arra tartottunk Deodáttal, ahonnan a csengettyűszó hangzott.
Egy kis faépület tornyocskájában volt ez a csengettyű. Házat, tornyot, mind befutotta már a repkény, de a tornác oszlopain, mik képzelmes alakokat mutogattak, ki lehetett venni, hogy aki azt a házat építette, sok ábrándos vágyát, őrömét, gondolatát belefaraghatta ezekbe a fákba.
Ez előtt a kisház előtt volt egy kerek tér, s azon asztalok és lócák. Ide igyekezett mindenki a munka végezte után.
– Itt laknak az öregeink! – súgá Deodát.
Nemsokára előjöttek a házból. Szép pár volt.
A nő lehetett hatvanéves, a férj nyolcvan.
A szépapó azon jellemtartó arckifejezéssel bírt, mely még negyven év után is visszaemlékeztet valami rég látott képre. Én megdöbbentem tőle. Feje kopasz volt már, de kevés haja és bajusza alig látszott ősznek, és vonásaiban valami vasnyugalom tartá fenn a változatlanságot.
A mérsékletes élet, a jó kedély tartja el ily épen az arcvonásokat.
A szépanya tekintete pedig valóban vonzó látvány volt. Hajdani aranyhaja közé most már ezüst is szövődött, de szemei még most is egy hajadon szemei, és arca elpirul, midőn öregének csókja éri, miként egy menyasszonyé.
S mind a kettőnek arcán a boldogság sugárzik, midőn előttük látják az egész nagy családot; s egyenkint neveiken szólítva, sorba csókolják őket.
Ez az ő boldogságuk, ez az ő imádkozásuk, ez az ő hálaadásuk.
Csak azután került ránk a sor. Deodát, a légidősb fiú volt a legutolsó, kit az öregek megöleltek.
Velünk is kezet szorítottak mind a ketten, s azután meghívtak estebédjükhöz.
A szépanyó még most is fenntartja magának azt a hivatalt, hogy a konyhára ő ügyel fel, s ő tálal ily nagy családnak; hanem a szépapó a maga szabadságára hagy mindenkit, hogy azokkal, akiket legjobban szeret, az asztalok egyikénél helyet foglaljon, s ott étkezzék. Ő maga velünk ült le egy asztalhoz, meg Deodáttal; egy kis szöszke, göndör fürtű, angyalfejű leányka kéredzkedett fel az ölébe, akit Noéminek híttak, annak volt szabadalma a komoly beszédeket bámulva hallgatni, amiket mi folytattunk.
Mikor a szépapónak megmondták a nevemet, rám nézett sokáig, s arcát észrevehető pír futotta el.
Tudós barátom azt kérdé tőle, hogy talán hallotta is már valaha a nevemet. Az öreg hallgatott.
Deodát sietett megmondani, hogy az öreg negyven év óta nem olvasott semmit azokból, amik a világon történnek, egyedüli olvasmánya gazdasági, kertészeti könyvek.
Én tehát azon emberek szokása szerint, kik sokáig foglalkoztak azzal a hivatással, hogy amit maguk megtudtak, siessenek azonnal minél több emberrel tudatni, kaptam az alkalmon, hogy tudományomat kellő helyen értékesíthessem, s beszéltem neki a világban történtekről. Elmondtam neki a hazai eseményeket, hogyan lett Magyarország Ausztriával egy „és” szócska segélyével összekötve.
Nagy füstfelleget fújt pipájából; a füst azt mondta: „Az én szigetem nem tartozik oda!”
Beszéltem neki a terhekről, amik bennünket nyomnak. A füstfelleg azt mondta rá: „Az én szigetemen nem fizetnek adót!”
Elmondtam neki, mily óriási harcok folytak le azóta hazánkban és a széles világon.
A füstfelleg azt veté rá: „Mi nem harcolunk senki ellen.”
Éppen akkor nagy romlás volt nálunk a pénzpiacon; előkelő házak buktak rendre; azt is érthetővé igyekeztem előtte tenni.
Az ő füstgomolya azt felelte erre: „Lám, minálunk nincs pénz!”
Azután megmagyaráztam neki, minő keserves tusákat küzdenek most nálunk a pártok egymással; vallás, nemzetiség, hatalomvágy mennyi keserűséget okoz.
Az öreg kiverte pipájából a hamvat: „Nálunk nincs se püspök, se kortes, se miniszter”.
És végül elmondtam neki, hogy milyen hatalmas lesz egykor ez a mi országunk, ha ez mind valósul, amit óhajtunk.
…A kis Noémi elaludt szépapja ölében, azt be kellett vinni és lefektetni. Nagyobb dolog volt ez azoknál, amikről én beszéltem. Az alvó gyermek szépapja öléből szépanyjáéba vándorolt. Mikor a nő elhagyott bennünket, az öreg azt kérdé tőlem:
– Hol született ön?
Megmondtam neki.
– Mi az ön mestersége vagy hivatala?
Mondtam neki, hogy regényíró vagyok.
– Mi az?
– Az egy olyan ember, aki egy történetnek a végéből ki tudja találni annak a történetnek az összességét.
– No hát találja ön ki az én történetemet! – szól, megragadva kezemet. – Volt egyszer egy ember, aki odahagyta a világot, amelyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, ahol szeretik.
– Szabad a nevét kérdenem?
Az aggastyán e szóra egy fejjel magasabbra látszott kiegyenesedni; reszkető kezét fölemelte, és fejemre tevé. Énnekem e percben úgy tetszett, mintha valaha, régen, régen, már lett volna egyszer ez a kéz az én fejemre téve, mikor azt még gyermeki lenhaj födte, s láttam volna ezt az arcot valahol.
A kérdésre pedig ezt felelé:
– Az én nevem a „Senki!”
Azzal megfordult, nem szólt többet, bement a lakába, és egész ottlétünk alatt nem jött elő.

Ez a senki szigetének a jelen állapotja.
A két országtól adott szabadalom, mely e folt földecskét minden határon kívül létezni engedi, még ötven évig tart.
S ötven év alatt – ki tudja, mi lesz a világból?! 



Zlatý človek (Szlovák)

Cudzincov, ktorí prídu na ostrov, víta terajšia hlava rodiny, ostatnými nazývaná „otcom“, návštevníci ho poznajú po mene. Deodat. Mohutný, driečny chlapisko okolo štyridsiatky, šľachetných čŕt v tvári. On nadväzuje zámenný obchod a ukazuje osadu cudzincom.
Nás Deodat privítal s tou prívetivou srdečnosťou, s akou sa stretávajú starí známi; priateľ prírodovedec bol tu pravidelným každoročným návštevníkom.
Predmetom nášho rozhovoru bola pomológia, pomológia, hortikultúra, botanika, entomológia, v ktorých Deodat ukázal napospol dôkladné znalosti. V záhradníctve, v chove dobytka zaujal najpokrokovejšie stanovisko. Nevládal som skryť svoje začudovanie. Kde sa to všetko naučil?
– Od nášho starkého! – odvetil Deodat, schýliac hlavu s nábožnou úctou.
– Kto je to?
– Uvidíte ho, keď sa zídeme večer.
Boli práve oberačky jabĺk: všetok drobizg a ženy bolí zamestnané oberaním prekrásnych zlatistých, hnedých sťa koža i karmazínovočervených plodov; pekné ovocie sa hromadilo na zelenej pažíti ako pyramídy delových gúľ na nádvoriach kaštieľov. Celý ostrov sa len tak ozýval veselým krikom.
Len čo zapadlo jesenné slnko, zvuk zvonca od štítu ostrova ohlásil koniec roboty. Nato sa všetci ponáhľali zvyšné obraté ovocie poklásť do košov, pochytali ich po dvaja a niesli do osady. I my sme sa poberali s Deodatom ta, odkiaľ sa ozýval zvuk zvonca.
Zvonec visel vo viežke dreveného domca. Dom a vežu úplne obrástol vavrín, no na stĺpoch trnáca, ktoré predstavovali fantastické podoby, bolo vidno, že človek, ktorý staval domec, vkresal do dreva veľa rojčivej túžby, radosti, myšlienok.
Pred domcom bolo okrúhle priestranstvo a na ňom stoly a lavice. Ta sa poberali všetci po práci.
– Tu bývajú naši starkí! – šepol Deodat.
Onedlho vyšli z domu. Pekný pár.
Žena mohla mať okolo šesťdesiat rokov, muž osemdesiat.
Pradedo mal onen charakteristický výraz tváre, čo ešte po štyridsiatich rokoch pripomína starodávny obraz. Bol som ohromený. Bol už plešivý, ale preriedené vlasy a fúzy mu sotva šediveli a v črtách sa mu zachovala akási pevnosť a pokoj.
Také zdravé črty tváre udržuje len vyrovnaný spôsob života a dobrá vôľa.
Pohľad prababky bol naozaj príťažlivý. Do niekdajších zlatých vlasov sa votkali už i strieborné nitky, no jej oči sú ešte vždy očami panny a líca jej zrumenejú, keď sa ich dotkne starý bozkom, ako mladici.
A obidvom sa v tvári odráža šťastie, keď zazrú pred sebou celú veľkú rodinu; a oslovujúc ich jednotlivo po mene, bozkávajú ich rad-radom.
To je ich šťastie, to je ich modlitba, to je ich vzdávanie vďaky.
Až potom sme prišli na rad my. Deodat, najstarší syn, bol posledný, ktorého starkí objali.
I nám stisli ruky obaja a pozvali nás na večeru.
Prababka si ešte i teraz zachováva právo dozerať na kuchyňu a dávať na stôl toľkej rodine; pradedo zato ponecháva každému na vôľu sadnúť si za stôl a jesť s tými, čo sú mu najmilší. On si sadol s nami a s Deodatom; belavé, kučeravé dievčatko s anjelskou hlávkou, ktoré nazývali Noémi, sa mu pýtalo na kolená: ono malo privilégium zvedavo počúvať naše vážne reči.
Keď pradedovi povedali moje meno, zadíval sa na mňa a zjavne sa zapýril.
Priateľ vedec sa ho spýtal, či vari dakedy počul o mne. Starký mlčal.
Deodat chytro povedal, že starký už štyridsať rokov nečítal nič o tom, čo sa robí vo svete, jediným čítaním sú mu knihy o hospodárstve a záhradníctve.
Ja som sa teda po obyčaji ľudí, ktorých dlhoročným povolaním bolo so všetkým, čo sa sami dozvedia, oboznámiť čím viacej ľudí, chytil príležitosti v pravú chvíľu uplatniť svoje vedomosti a rozprával som mu, čo sa porobilo vo svete.
Vyprával som o domácich udalostiach, ako bolo Uhorsko spojené s Rakúskom pomocou prostej rovnej čiaročky.
Vyfúkol mohutný kúdol dymu z fajky; dym znamenal: „Môj ostrov ta nepatrí!“
Hovoril som mu o ťarchách, čo nás dlávia.
Kúdol dymu nato rečie: „Na mojom ostrove sa neplatia dane!“
Porozprával som mu o obrovských bojoch, čo sa odvtedy odohrali vo vlasti i v šírom svete.
Kúdol dymu odsekol: „My nebojujeme s nikým.“
Práve vtedy postihla náš peňažný trh veľká pohroma; popredné rody upadali rad-radom; i to som sa usiloval objasniť.
Jeho kúrňava dymu odvetila: „Hľa, u nás sme nezaviedli peniaze!“
Potom som mu vysvetľoval, ako neľútostne zápasia u nás teraz strany medzi sebou! Koľko trpkosti zapríčiňuje náboženstvo, národnosť, túžba po moci.
Starec vyklopal popol z fajky: „U nás nieto ani biskupa, ani korteša, ani ministra.“
A napokon som mu porozprával, aká mohutná bude raz naša krajina, ak sa uskutoční všetko, po čom túžime.
...Malá Noémi zaspala pradedovi na kolenách, prichodilo ju zaniesť dnu a uložiť. To bolo dôležitejšie než všetko, o čom som rozprával. Spiace dieťa putovalo pradedovi z kolien prababke do lona. Keď starenka odišla od nás, starý sa ma opýtal:
– Kde ste sa narodili?
Povedal som.
– Aké je vaše remeslo alebo služba?
Vravím mu, že som spisovateľ.
– A to je čo?
– Človek, ktorý zo záveru nejakej udalosti vie vynájsť celok príbehu.
– No tak vynájdite môj príbeh! – povedal a chytil ma za ruka. – Žil raz človek, ktorý zanechal svet, kde ho obdivovali, a spravil si iný svet, kde ho milujú.
– Dovolíte vaše meno?
Zdalo sa, akoby starec bol po tých slovách vyrástol o hlavu; zdvihol trasúcu sa ruka a položil mi ju na hlavu. V tej chvíli sa mi videlo, ani čo by voľakedy davno-pradávno mi už bola raz taká ruka spočinula na hlave, keď ju pokrývali ešte detské ľanové vlasy, a akoby som bol túto tvár už voľakde videl. A na otázku odvetil takto:
– Moje meno je Nikto!
Vtom sa zvrtol, neprehovoril viacej, vošiel do domca a neukázal sa za celého nášho pobytu.
To je terajší stav Ostrova nikoho.
Dvoma štátmi daná výsada, ktorá dovoľuje tomuto fliačiku zeme existovať mimo akýchkoľvek hraníc, potrvá ešte päťdesiat rokov.
A za päťdesiat rokov – ktovie, čo bude na svete?! 



Az idézet forrásaZlatý človek, p. 233-237., Nakladateľstvo Pravda, 1974

minimap