Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Babits Mihály: Between autumn and spring (Ősz és tavasz között Angol nyelven)

Babits Mihály portréja

Ősz és tavasz között (Magyar)

Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

Between autumn and spring (Angol)

Silence reigns where autumn’s vintage songs were;
sultry cellars’ coolness lasts no longer.
Wind and rain assail the vine-stocks naked,
make the hill’s clay-flesh creep as they rake it,
make it moulder to mud, soft and rotten,
like bare corpses ot the long-forgotten.

Evening comes; in haste come now the evenings,
like old age comes stealthily and thieving,
drawing nearer on tiptoe, all hidden,
till it springs on on you all of sudden.
Self-deceit is vain, there’s no denying:
woe, we can’t help dying, can’t help dying!

Snow has fall’n on shoddy Earth all over,
maybe but her ugliness to cover.
Now she’s white like beds are in our chamber
when at eve they wait for us to slumber
with white quits and pillows smarthly spread on,
and as if it were our bed we tread on,

like those impish children who, not willing
yet to go to sleep when mum is telling,
walk still rocking on their bedtops, rollick
till their mum, tiring of all that frolic
yells at them: „Hush! It’s time you were lying!”
Woe, we can’t help dying, can’t help dying!

Like an hour-glass, now the year tips over,
the old year’s out, the new will long hover,
and as sands in hour-glasses will flow on,
so are old year’s woes left to the new one.
How much work undone, how little leisure!
And we’ve failed to pluck the tree of pleasure…

Wild impatience sets our hearts fast heaving,
like the guard who’s near to his relieving.
Nervously we search in drawers’ recesses.
Farewell’s taste keeps thrilling us in kisses.
Old man’s joy, its comfort is but lying:
woe, we can’t help dying, can’t help dying!

Snow is melting, spring is drawing closer.
I should like to be God only knows where!
I’m a flake, I’ll melt away with snow now,
fly like sighs, like tears away I’ll flow now.
By the time birds come back to the old nests,
there will be no trace of ice or coldness.

But my winter, oh it no more passes,
but my death not of that mortal cast is.
If I let my bird away to wander,
no more shall I clasp my hands around her.
None renews my leaves once they fell sighing…
Woe, we can’t help dying, can’t help dying!

One by one my friends cease to stand by me,
those I have been good to now deny me,
those I’ve always loved will no more love me,
those I’ve burnt for to my grave now shove me.
By my twig some words on sand were written,
but spring floods and mud will all delete them.

Dried-out vine-stock, last year’s sad leftover
I am, spring too leads me now to nowhere.
Only female fondness to me close is,
hugs as broken sticks are hugged by roses,
stops my eyes with kisses from wild crying…
Woe, we can’t help dying, can’t help dying!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. I.

minimap