This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Kukorelly Endre: Rom A szovjetónió történetéhez

Portre of Kukorelly Endre

Rom A szovjetónió történetéhez (Hungarian)

Eldöntöttem magamban (és már nagyon régen),
hogy csak a saját valóságomról írok.
(Witold Gombrowicz: Napló) 

És már valóban nagyon régen. Ezek az írások, alig valamivel túl azon, hogy Hétfő Én. Kedd Én. Szerda Én. Csütörtök Én, arról a bizonyos boldogtalan, reménytelen és nyomorult valamiről szólnak, amit kommunizmusnak neveztünk el. A szovjetónióról. Mondhatnám, ha volna kedvem, hogy saját valóság, csak nincs kedvem. Úgy mondom, hogy nincs hozzá az égvilágon semmi kedvem. Mindjárt mesélek róla, hogy miért, előbb még annyit, hogy, maradjunk Gombrowicz szavainál, nem vagyok kommunizmusügyi szakember.
Csak úgy írok róla.
Komcsizok.
Fölnyomom az agyam rajtuk. Mármint a komcsikon. Nem annyira úri passzióból, és nem oly nagyon, inkább amúgy hervatagon, tehát hogy kicsit szétnézek, körülnézek magamban, olyankor minimum lehervadok, és úgy. Csupa rom. LeROM. Rombolás. "A marxizmus likvidál (ahogy mondjuk, egy város leROMbolása likvidálja a házastársi konfliktusokat, a bútorgondokat stb.)", idézi Gombrowicz naplójában Czeslaw Milosz hozzá írt levelét.
De aztán meg nincs is olyan, hogy komcsik, hát akkor mit idegeskedek. Vagyis vannak komcsik, egy konkrét kommunista családot ismerek is, minimum két létező kommunistát, apa és fia, ők példának okáért légynek sem ártanának, végtelen barátságosak, bár amikor egyszer náluk, a lakásukban, egyébként végtelen barátságosan (továbbiakban v. b.) mégis komcsiztunk, ennek idestova tizenöt éve már, akkor közülük az egyik, méghozzá a fiú, v. b. azt mondta, most nem szó szerint idézem, de a lövészárok tuti benne volt, hogy ha lenne, úgymond, valami probléma, akkor mi ketten a lövészárok két oldalára kerülnénk. Mármint ő meg én. Nem viccből, hanem látszott, hogy komolyan gondolja, és én ehhez, azon kívül, hogy hú, baszd meg, és hogy noha dacára egység kiváló katonája minősítésemnek, speciel lőni semmiképp sem lövök, túl sok mindent nem tudtam hozzáfűzni.
Most se tudok.
Maximum írok egy-két kommentárt, de azokat is inkább csak úgy általában az életről. Mint nem. Mint a kommunizmusról.
Persze kinek mi az élet. Úgy értem, hogy milyen ügyekből áll össze az életem, hogy áll-e kommunizmusból is, mekkora ügyet csinálok az ügyeimből, és miért csinálok pont akkorát. Miért nem. Miért nem valami egészen más. Valóban nagyon rég eldöntöttem magamban, hogy csakis ilyesmivel foglalkozom, a saját valóságomról írok, tehát külön semmiről. A kommunizmusról sem. Külön nem foglalkozom vele. Vagy jó, "foglalkozom ugyan vele, de inkább csak kényszerből: alapjában véve pedig mindenekelőtt gyerekes vagyok." (Gombrowicz) Rom című kommunizmusügyi (nem szak-) könyvem ilyen gyerekesen Én-könyv. Az É, é, é, (é), n változatai. 
Az apám meghalt 1980-ban. Ez tényleg fordulópont a saját, mondjuk így, szovjetónió-történetemben. Nyáron Rómában voltam Zs-vel, a Piazza Navonán bámultuk az olaszokat, ahogy nagy lelkesen demonstrálnak a lengyelek mellett. Jól van, de hát ezek a derék digók, ezek vajon mit értenek abból az egészből? Abból, ami ott van. Nálunk. És én mit értek, és miből? 1968-ban szerencsére egyéb dolgaim akadtak egy, ha jól emlékszem, G. nevű lánnyal, ahhoz, hogy felfogjak bármit is. Nem is próbáltam megérteni. A megérthetetlent. Hogy Párizsban miért akarják annyira a Mao elvtársat, és Prágában miért csodálkoznak a szovjet intervención. Azt, hogy hogyan lehet úgymond csalódni a kommunizmusban. Persze a mi családunkat kitelepítették, így könnyű, oké, volt némi fölvértezettség csalódás ellen: de hogyan lehet bármiben csalódni?
Valami ideológiában.
Hogy volna ideális eszme, és az mintha direkt azért volna, hogy majd praktikusan csalódni lehessen benne. Kinek kell az, miért kellene ilyen radikálisan bekebelezni és megemészteni a világot, csak azért, hogy aztán jöjjön a boldog kiábrándulás a szép kerek megértés-történetből? Meghalt az apám, és én tulajdonképpen nem beszéltem meg vele a dolgokat. Semmit. Nem volt időnk rá, vagy miért.
Vagy túl sok időnk volt. 
Legalább a nőket beszéltük volna meg rendesen. Az anyukám jól van, tulajdonképpen remekül, süt nekem néha almás pitét, közben nézi a tévében a politikát, és szidja a komcsikat. Szerintem olyanok nincsenek, szerinte pedig dehogynem, ez pont két súlyos igazság. Iksz éve, tíz-tizenkét éve ebben az országban politikai értelemben szabadság van. Ez annyit tesz, hogy ha van szabadság, ha na végre! megvan, akkor az semmi, elfoszlik, mint a köd, és csak ha nincs, olyankor áll össze. Akkor ilyen jégkeményre összeáll, és mindig beleütközöl, nem tudsz úgy mozdulni, hogy ne. Ha nem mozdulsz, akkor nem. A szabadság fantom. Van és nincs. Nekem speciel túlzottan is van, én már, ahogy Ottlik mondja, örökké szabadságon leszek. Ehhez például igazán nincs kedvem, de mit csináljak. Nagyjából ez a szovjetónió, ez az örökös szabadság-feeling. Érzed, mint a már majdnem szomjan veszett a víz ízét. Egész hátralevő életedben.
 
Függetlenül bármitől.
Független attól a csekélységtől, hogy itt vannak-e az oroszok, vagy rég elhúztak már a francba. Az apám nem tudta kivárni, hogy eltűnjenek innen: valahogy már mindig is tudta (hogy nem ezen múlik?, vagy mit?), ezért nem is foglalkozott az egésszel. Kirakta a pasziánszot, és ha nem jött ki, akkor kirakta még egyszer, ha meg kijött, akkor jó. Mert kijött. Amikor hidegre fordult, közelgett a tél, belekezdett a Háború és békébe. Hervad már ligetünk. Szétbaszták az életét az úgynevezett komcsik. Lehet így mondani, tudom, ott voltam, láttam rajta. Háború és béke. Na és, akkor mi van. Akkor az van, hogy befejezi, és nekifog a Tom Jonesnak. Vagy a Gróf Monte Christo. Nem nagy ügy. Aztán megint Háború és béke, nyáron pedig fölásta az eperültetvényt a kiskertünkben, vagy kifeküdt a nyugágyba, a karját a feje mögé tette, és azt mondta, hogy ez. Jó. 
Ez.
Jó. 
Mindig ugyanúgy. Csak úgy, magának, maga elé. Hallom a hangját. Épp húsz éve. Huszonegy, huszonöt, negyvenöt. Nem is mozdul meg. A karjára száll egy szúnyog, nem söpri le. 1956-ban nem mentek el, ezt néha értem, néha nem, attól függ, milyen lemezt teszek föl. Melyik oldal megy. 1956 fordulat. Vagy megváltoztatod éltedet, vagy meghalsz. Az apám itthon maradt, ő így változtatta meg az életét. Meg az enyimet is. Úgy változtatta meg az életet, hogy lemondott róla. Kis túlzással, mert a (z úgynevezett) szabadságról mondott le. Úristen, tizenöt éve visszatérő álmom, S-sel, egy hamburgi lánnyal vitatkozunk azon, hogy eigentlich mi a lófasz az a szabadság, és nekem nem jut eszembe semmi arról, hogy micsoda. Nem jutnak eszembe a szavak.
 Tényleg, mi?
Beszerzel egy géppisztolyt, elbarikádozod magad a Corvin mozinál, és nem jössz ki onnan, amíg el nem mennek, vagy meghalsz? Vagy elmész ebből az országból? Elzavarod őket vagy eltűnsz innen vagy meghalsz, ez mind? Nagyjából úgy csinálta az apukám is, mint itt, mifelénk, egy-két-százezer embert kivéve mindenki. Ez is fordulat, nem? Ő így oldja meg. Nincs megoldás. Aztán meghal, ezt aztán igazán pont úgy csinálja, mint bárki más. Addig meg még kiül kicsit a kertbe. Fekszik a nyugágyon, a nap felé fordítja az arcát, és becsukja a szemét. Tényleg jó, próbáljátok ki. Nagyon komoly. Hallod a fűszálak közt mozgó levegőt. Nemigen van mit megbeszélni. Madár, darázs, kutya, nincs semmi felhő, meg még az, hogy egy kevés füstszagot sodor errefelé a szél.
Mindenekelőtt gyerekes.
Vajon ti is mindenekelőtt gyerekesek vagytok?




minimap